Minden nyelvben vannak rendhagyó esetek. Ezek lehetnek kifejezések, szavak, toldalékok, magánhangzó, vagy éppen mássalhangzó változások. Sokszor előfordulnak sajátos betű, szinte magyarázat nélkül.

Persze, minden esetben létezik magyarázat rá. Legtöbbször a dolog a történelemmel függ össze. Például, egy idegen nyel hatására, új szót kezdünk használni a régi helyett.

Az angolban a kezdők számára az egyik nehézséget a múltidő okozza. Pontosabban, a múlt idejű rendhagyó igék.

Bár az esetek elsőprő többségében a múlt idő toldaléka az “-ed”, amiből az “e” nem mindig kell; van kb 80 darab ige, amiknek egyszerűen meg kell tanluni a múlt idejű alakját.

Álljon itt néhány példa, hogy tanulságot vonhassunk afelett, hogy vajon ezeket az igéket milyen sokszor használjuk:

	Jelen	Múlt
Megy	go	went
Olvas	read	read
Repül	fly	flew
Iszik	drink	drank
Talál	find	found

Azt hiszem, a fenti példákból nyilvánvalóan következik a rossz hír, miszerint azt a 80 darab igét igencsak sűrűn használjuk.

Amikor a tananyagban odaérünk, szépen végig fogunk menni az igéken, azok kiejtésén és használati módján. Általában azt is szoktam erősen javasolni, hogy mindegyikkel írj egy, vagy több mondatot, hogy mindenképpen bevésődjenek.

Szerencsére az angolnak csak ezen része ilyen magolós. A legnagyobb része a nyelvtannak logikusan levezethető és így könyebb emlékezni rá.

A szavak láttán általában arra jut az ember, főleg a magyar nyelvből kiidnulva, hogy biztosan komplikált lehet az a mechanizmus, amivel az angol emberek mondatokat gyártanak.

Az igazság az, hogy ez így ebben a formában nem igaz. Bár a nyelvnek megvan a maga nehézség, az elsődlegesen abból fakat, hogy az ember agya hozzá kell szokjon az anyanyelvétől eltérő szabályokhoz.

Álljon itt egy gyors angol mondat példának:

I really like dogs but I do not like cats.

Gyors elemzéssel kiderül, hogy ez a mondat két tagmondatból áll. Mindkét tagmondatban van egy alany (ki csinál valamit) és egy állítmány (mit csinál az illető). A teljesség igénye nélkül, akad még egy tárgy is (amivel csinál az illető valamit).

Ha tudjuk, hogy az “I” azt jelenti, hogy én, a “like” pedig, hogy szeretni valamit, akkor a “dogs” (kutyák) megfejtése után, máris érthető miről van szó:

Nagyon szeretem a kutyákat, de nem szeretem a macskákat.

Az rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy ebben a magyar mondatban nincs “én”, pedig az angol mindig használja az “I” szót.

Az órákon ehhez hasonló érdekes nyelvtani dolgokat taglalunk.

Miért van az angolban ennyi igeidő? – teszi fel a kérdést az egyszerű ember, aki a magyarból kiindulva, teljes joggal vitatja a háromnál több igeidőt.

Igazából, ha jobban belegondolunk, a magyar nyelv szinte csak két igeidőt használ. Álljon itt egy példa:

Tegnap mentem moziba.
Ma is megyek moziba.

Holnap nem megyek moziba.

Az utolsó mondatnak nem úgy kéne hangzania, hogy:

Holnap nem fogok moziba menni?

Na de nem azért vagyunk itt, hogy a magyar nyelv igeidőinek a mennyiségét tárgyaljuk, hanem az angolét… Azért persze jó tudatában lenni annak, hogy a magyarban kevés van.

Az angol nyelv 12 igeidővel rendelkezik és mindegyiknek megvan a maga varázsa, illetve haszna. Ezek az igeidők párokat alkotnak: 6 általános és 6 folyamatos verzió létezik.

A teljesség igénye nélkül, álljon itt a két jelen idő:

---

Egyszerű jelen

I read books.

Szoktam könyvet olvasni.

---

Folyamatos jelen

I am reading a book.

Most olvasok egy könyvet.

---

Ez a kis példa meg is válaszolja sok kezdő angolul tanuló kérdését: hogy van angolul a “szoktam”?

Felmerül még egy kérdés általában: az élő angol nyelvben tényleg használják az összes igeidőt? A válasz röviden: igen. Hosszabban kifejezte az órákon meg tudjuk beszélni, hogy statisztikailag nézve, melyiket használják a legtöbbször és melyiket a legkevésbé.